Aknai Katalin:

Perneczky Géza Yes-No művészet című kiállítása elé

Egy nagyon kedves egyetemi tanárom egyszer azt mondta nekem, hogy az a benyomása, hogy nagyon fontos lenne, hogy jobban szituáljam a dolgokat. Én ezt a megjegyzését nem kritikának vettem, holott lehet, hogy annak szánta, hanem csak szelid intésnek. Arra vonatkozóan, hogy próbáljak meg disztingválni néha, arra figyelni, hogy mikor helyes személyesnek lennem, és mikor nem. Próbáltam ezt a figyelmeztetést megfogadni, és sikerült is egészen addig, amíg Géza két héttel ezelőtt fel nem hívott azzal a kéréssel, hogy nem nyitnám-e meg a kiállítását. Hozzátette, ha úgy tetszik, akkor azonnal le is ülhetek a meglepetéstől a székre. Tényleg meg voltam lepve, de nem az jutott az eszembe, hogy ez a megnyító a művészettörténésznek szóló feladat lenne, hanem az, hogy hiszen mi barátok vagyunk – és akkor nem lehet rá azt mondani, hogy „no”, hanem csak azt, hogy „yes”. És, hogy tulajdonképpen mindegy is, hogy mi lesz most itt kiállítva, nem lehet más válaszom, csak „igen”.

Amikor mi először találkoztunk – egy olyan időpontban, ami ma már nagyon múltnak számít, 1985-ben –, akkor Gézát a híre már jócskán megelőzte. Még gimnazista voltam, és nyelvgyakorlaton voltam Köln közelében, és a városban járva becsöngettem hozzá. Ő már éppen indulóban volt, így hát nem maradt más hátra, mint hogy elcipeljen, magával vigyen a műtermébe, ahol kigörgette a zongorás hengerelt képeit. Az volt első gondolatom, hogy ez az elképesztően kicsi ember hogyan képes ilyen vásznakat, ekkora méreteket, ilyen kilókat mozgatni. És amikor megmutatta a könyvespolcát is, amit szintén ő épített, akkor pedig egy gigászi ember magasodott elém képzeletben... Igen, ez a gigász a Géza lett volna... (derültség). És aztán jött az a fajta ismerkedés is, ami, lévén, hogy akkor már művészettörténész hallgató voltam, elsősorban szövegeken keresztül történt. És rájöttem, hogy mindazok a történetek, kalandos és különös élmények, amiket már korábban hallottam tőle vagy felőle, megtalálhatók valahol a szövegeiben is. Ezek a történetek hol aprólékosabban, hol meg szikárabban voltak előadva, többnyire azonban tágasra véve, és széles mesélőkedvvel. Csak a fantázia szabott határt nekik – vagy határtalanságot.

Most pedig, hogy ezeket az első találkozásunknál is sokkal korábban született, 1971-es datálású műveket nézem, és látom, hogy, egyik-másikuk talán szókimondóbb, de azt is, hogy mennyire visszafogottak általában véve, hogy aztán elérkezzünk végül ide, a Yes-No Performanszokhoz is – amelyek időt meghazudtolóan frissebbeknek tűnnek a keletkezési dátumaiknál – akkor úgy érzem, hogy láthatóvá válik számomra az a sokkal szűkszavúbb világ is, ami teljesen más, mint amit a Géza szövegei közvetítenek. Bezártabb. Lehet, hogy azt gondolhatnánk, hogy az alkotás magányossága teszi ilyenné őket, ha nem tudnánk, hogy milyen szorosan fonódik össze nála alkotás és élet. Mert ez a szűkszavúbb tartomány is nagyon burjánzó, teli világról, és pihenést nem ismerő munkásságról ad hírt. Miközben, valóban, sok-sok magányos óráról beszélnek a képek.

Talán túl keményen hangzik, de nem ismerek a Perneczkynél magányosabb embert. Amikor azt hallottam egyszer – hosszú idő után hívtam fel őt telefonon – hogy azt rikkantotta bele a készülékbe, hogy „Óh, egy hét óta nem mondtam ki egyetlen egy szót sem!”, hogy aztán azonnal hozzátegye: „jéé, most mégis kimondtam...”, akkor azt kérdeztem magamtól, hogy ugyan melyikünkkel történik meg hasonló eset (...ha csak nem vagyunk karthauszi szerzetesek). Másrészt viszont az is igaz, hogy ez a világ, ami magányból, de ugyanakkor sok élményből, például a Mail Art-tól kapott tágabb világ impulzusaiból és üzeneteiből épült fel, úgy tűnik, hogy – legalábbis itt, ezen a kiállításon – egy vizuális naplóvá áll össze. Mert a képek előtt állva néha 1971-t írunk, vagy 1972-t, másrészt pedig természetesen mindvégig 2012-t. És megkérdezhetnénk, hogy miféle híd köti össze ezeket a távoli időpilléreket? Átjárhatók ezek a távolságok? Az a meglepő válasz, hogy igen. Hasonló meglepetés ért engem pár évvel ezelőtt akkor is, amikor egy újabb látogatás alkalmából Géza kutakodni kezdett ott, a kölni otthonában, fiókokat húzogatott, és olyan műveket mutatott meg nekem, amik már vagy negyven esztendeje neki sem kerültek a kezébe, és – természetesen – hosszú időn át másutt sem voltak sehol terítéken.

Egy ideje azonban kezdenek ezek is ismertté válni. Most már intenzívebben foglalkozik a magyar művészettörténelem a hatvanas és hetvenes évek koncept art mezőnyével, érthető ez, ha arra gondolunk, hogy az akkori esztendők nagyon egységes korszakát képezték a magyar konceptualizmusnak. És publikálva lett néhány ezekből a Perneczky munkákból is, gondolok itt elsősorban a kisebb formátumú Yes-No fényképekre. Ennek kapcsán hadd mondjam el, hogy a magyar konceptualizmus hangja más volt, mint a nyugati koncept art-é, nem volt annyira szikár, és nem szolgált oly szélsőségesen elvont ideákat és elméleteket. Ahogy Körner Éva szépen mondta: a nyugati konceptualizmus, csak mint szérum érkezett el hozzánk, és hogy mi lett belőle, az azon múlott, hogy kinek-kinek mihez volt inkább kedve. Politikai tartalmakhoz, valami ellen szóló, vagy valamiért küzdő statementekhez, vagy játékhoz, paradox fordulatokhoz, képrejtvényként megfejthető jelképekhez... Géza humort csempészett a koceptuális munkáiba, olyan tartalmakat, amik egyúttal életmódot és túlélési stratégiát is jelentettek a számára. Képeket alkotott, amikkel ott, Kölnben, ki lehetett tapétázni az idő falait, hogy aztán egyszer felmutathassa, hogy lám, ezt csináltam közben.

Azt mondta egyszer, hogy ahhoz, hogy tényleg megszületik-e egy alkotás, nem valamiféle ködösen ígérkező kvalitásra van szükség, hanem az funkció és állapot kérdése – a helyzet teremti a műveket. Zombori Mónika tanulmányának köszönhetően tudjuk, hogy a Yes-No Performansz jelenetei is egy sajátos helyzet vagy alkalom szülöttei: ezek a képek azokon az iskolai rajzórákon készültek, amikor Perneczky, mint rajztanár, azon volt, hogy a katedrán ülve értékes munkával töltse ki azokat az idősávokat, amik alatt már megkapták a feladataikat, és rajzolással, festéssel voltak elfoglalva a gyerekek. Ezek a munkák olyan temperaképek, rajzok, vagy korabeli magazinokból kivágott képrészletekkel gazdagított kollázs-technikájú jelenetek, amikben – nagyon halványan – talán életrajzi vonatkozásokat is felfedezhetek. De talán ne is ezeket keressük, hanem inkább azzal a kérdéséssel foglalkozzunk, hogy miért néznek ki ezek a képek úgy, mintha a nyolcvanas években készültek volna? Mert mintha egy vátesz vezette volna Géza kezét munka közben, amikor úgy rakta a yes-no csempéket, mintha a későbbi esztendők fraktáljain dolgozott volna, vagy úgy használta az alakokat és a színeket, mintha a nyolcvanas-kilencvenes évek művészetét felrázó új festészet előszelét érezte volna meg. Különös világ ez.

Meg is tudnám mondani nagyon egyszerűen, hogy mi teszi ilyen hangulatúvá a képeket, és ha ezt teszem, akkor azzal rögtön egy nagy ernyőt húzok az egész kiállítás fölé – a szabadság a neve ennek az ernyőnek. És ez a szabadság nem egyszerűen ott van, ahol a Géza él, tehát általában véve is Pesten vagy Kölnben, hanem ez szabadság ott van, ahol a Géza éppen van. Ahol a Géza van, ott mindig van egy lyuk... (derültség). Ő az a lyuk, vagy tátongó ür, amin keresztül minden átfolyik, ami fogékonnyá teszi őt magát, és másokat is ezekre a dolgokra, ő az, aki mozgásba hozza az egészet. Gondoljunk a Mail Art-ra, a pecsételésre, vagy erre a kiállításra, azokra a Yes-No Performansz-képekre, amik előkerültek, amiknek kinyomtatták a grafikai változatait, és amik most ezzel itt is láthatóvá lettek. Nézzünk bele az időbe, meg abba a szabadságba, ami mindig ott van, ahol a Géza feltűnik.