Annyi gyönyörű közhelyet lehet mondani a gyerekekről, hogy csakugyan egy kötetet teleírhatnánk vele, és még csak gondolkozni se kellene. Nem lenne mind hazugság, de soha nem mondanánk ki az igazság másik felét. Azt, hogy a gyerekek ugyanolyanok, mint a fölnőttek, csak ezt elfelejtjük.
   Csekélyebb méretűek, de ugyanolyan gonoszak, aljasak, utálnivalók, vagy éppen szerethetők és tisztelhetők. Érdekes az agy: elfelejtjük, hogy gyerekkorunkban egyenrangúnak tekintettük őket, éppen úgy, ahogy most a fölnőtteket. (Persze ez azt jelenti, hogy dehogy tartottuk őket egyenrangúnak: az egyiket imádtuk és túlértékeltük, a másikat utáltuk és lenéztük.) Ezt csak azért mondom, mert amikor zsűriztük a pályázatra beérkezett képeket, amelynek témája a világ, és így főleg a fölnőttek világának "mindenféle hüjesége" volt, arra gondoltam, hogy gyerekkoromban mennyire utáltam én némely fölnőtteket, és mennyire szerettem volna jó nagyon kigúnyolni őket. Csak nem volt tehetségem hozzá, és nem mondta senki, hogy rajzoljam le a fölnőttek "mindenféle hüjeségeit", és ha a fölnőttek úgy ítélik meg, hogy jól gúnyoltam ki őket, akkor még díjat is kaphatok ezért. Nem is akárkiktől - miniszterektől például. Akárhogy nézzük, ez demokratikus fordulat a gyerek-fölnőtt viszonyban. Ezért már megérte rendszert váltani. Vagyis most jó a gyerekeknek. Kivéve például azoknak, akiknek ennivaló se nagyon jut. Nem Afrikáról beszélek, hanem a hazai viszonyokról. Vagy akiket naponta jól megvernek.
   De elkalandoztam. Oda akartam kilyukadni, hogy mivel az ember teljesen megfeledkezik arról, hogy miket érzett gyerekkorában, tulajdonképpen a legnagyobb pofátlanság, hogy mi, fölnőttek mondjuk meg, hogy melyik a jó karikatúra, melyik az, ami díjra érdemes.
   Ezért aztán a zsurizés kellős közepén elkezdtem szégyellni magam, és ha nem sürgetett volna az idő, azt mondom a többieknek: menjünk le az utcára, fogdossunk össze öt-tíz kölyköt, aztán mondják meg ok, melyek a legjobb rajzok. Persze azért kockázatos dolog csak úgy, az utcán ilyen gyanús ürüggyel leszólítani gyerekeket: még pedofilt kiáltanak, és a tiszteletre méltó zsuri a rendőrörsön magyarázkodhat.

 
A zsüri szégyelli magát, hogy nem gyerek...
(elsősorban Andrassew Iván közíró, második sorban Makina képzőművész, Szalay Pál képzőművész-rajztanár, Tettamanti Béla grafikus, dr. Halász Géza netgrafikus)

   Mindenesetre most, jóelőre kijelentem, hogy ha még egy pályázatot indítunk, a bírák gyerekek lesznek. Kiharcolom!
   Végül aztán, természetesen, ahogy az kötelességtudó fölnőttekhez illik, szépen sorba raktuk a képeket, kiválogattuk azokat, amelyek szerintünk díjazásra érdemesek. A szempont az lehetett, hogy a képen legyenek önálló látásmódot tükröző figurák, legyen ötlet, olyan mondanivaló, ami mások számára is érthető - és persze legyen legalább egy csipetnyi humor. És ne legyen egy kötetnyi közhely, mert ami mégiscsak elvárható a gyerekektől az az, hogy ne sémákban lássák a világot.    Többnyire persze úgy látják, de ez már - vagyis még - nem az ő felelősségünk. Mindenesetre - a tanárok és a szülők helyett is - röstelltem magam, amikor ki kellett mondani, hogy egyik vagy másik kép azért nem kerül a díjazottak közé, mert szemmel láthatóan túlságosan tükrözi a tanár vagy a szülő elvárásait. A következő pályázat kiírásakor az instrukciók közé azt is odaírjuk, hogy illő tisztelettel kérjük a gyerekeket: rajzaikat titokban készítsék el, és a legnagyobb körültekintéssel küldjék el nekünk. Illetve nem is nekünk, hanem azoknak a gyerekeknek, akik a legközelebbi zsűriben fontoskodnak majd.

Andrassew Iván