ZÓRÁD KIÁLLÍTÁS-MEGNYITÓ

2011. október 17.

 

     A halottak mostanában sokat és jól írnak.

     Márai Sándor szavai ezek. Egyik legkedvesebb írójáról, Krúdy Gyuláról mondta ezt egyik napló-feljegyzésében. Nem véletlenül emlegetem Krúdyt, akivel a most százesztendős Zórád Ernő azonos csillagjegyben született, és akit ifjú emberként még láthatott a Tabán utolsó éveiben kedvenc vendéglője, a Mély Pince környékén.

     Zórád Ernő a Felvidéken, Palócföldön, pontosabban Hont megyében jött a világra, de miután első otthonukat, városukat a megalakuló Csehszlovákiához csatolták, szüleivel 1921-ben a fővárosba költözött. Éppen a Tabánba, egy Csap utcai házba. Állandó gyerekkori élménye, mondhatni második szülőföldje lett ez a csöndes, múltból itt maradt városnegyed, a háromszáz éves kártyavár – ahogy Karinthy Frigyes találóan elnevezte az akkor már bontásra kijelölt ódon házikók sorát. Csak akkor hagyta el ezt a számára otthonos, mert vidékies tájat, amikor képzőművészeti tanulmányai Pestre szólították.

     Ám 1933 elején riadóként hasított a hír a városrész lakóinak fülébe: bontják a Tabánt! Írók, festők, fényképészek kerekedtek föl, hogy mentsék a menthetőt, képben és szóban gyűjtsék össze múlttá váló jelenük emlékeit. Zórád Ernő is vázlatfüzetet, ceruzát ragadott, és ideje jó részét a dolgozni kezdő bontócsákányok közelében töltötte. Közben 1933. május 12-én meghalt Krúdy Gyula. Zórád Ernő, aki sokszor látta őt, a Mély Pince, Albecker fogadója, meg a Rácz fürdő környékén, soha nem merte megszólítani. Viszont nem felejtette Krúdyt, és nem feledte második szülőföldjét, a Tabánt sem.

     Túlélte a második világháborút, és egy szabadnak hitt világban a művészet erejébe vetett hittel próbált tovább dolgozni, valahogy megélni. Egy ideig még a Corvin Nagyáruház dekoratőreként is rajzolt és festett reklámokat. Az ötvenes évek első felében kiállított a szocreál képzőművészet esztendőnként megrendezett reprezentatív tárlatain. Képzeljék csak el az ő csöndesen szomorkás hangulatú akvarelljeit, a bányászokat, traktorosokat, szövőlányokat ábrázoló, politikai giccsbe hajló vásznak mellett. Nem is kapott megrendeléseket, leginkább – mint akkortájt az írók jobbik része – az asztalfióknak rajzolgatott.  A vezércikk-festők, grafikai lézengő ritterek, minisztériumi képfaragók és előszoba-keramikusok sorába ő nem illett bele.

     Valamiből azonban élnie is kellett. Ekkor adódott számára az életmentő lehetőség.

     Pajtás, Füles, Tábortűz.

     Ismerősen csenghetnek ezek a lapcímek a mai ötvenesek, hatvanasok fülében. A korszak gyermeklapjai voltak, és sok más érdekesség mellett képregényeket közöltek. Hétről-hétre vártuk Jókai, Rejtő Jenő, Victor Hugó, Alexandre Dumas és a többiek műveinek folytatásait. A lebecsült és megvetett képregény-műfaj, ahová Zórád menekült, és amely csak manapság kapta meg a méltó figyelmet, sokunk számára az irodalom előszobáját, az olvasásra szoktatást jelentette. A Füles képregények után rohantunk a könyvtárba, hogy rajzosan megismert kedves hőseinkkel a könyvek lapjain is találkozhassunk.

     Másik menekülési útja a diafilm lett. Hol volt még akkor a televízió, meg az Esti mese? Későbbi Kossuth díjas írók hangjáték-átdolgozásokból éltek, egy festő-grafikusnak sem lehetett annyira megalázó, hogy meséket rajzoljon kisgyerekeknek, különösen olyan partner oldalán, mint a szépirodalom mindenkori számkivetettje, Tersánszky Józsi Jenő. Beültek ketten a Márványmenyasszonyba, és fél liter borocskák társaságában megírták, megrajzolták például a Jancsi, a csacsit. Meg a többi kis miniatűr remeket, amelyekből divatok jöttén és múltán bolhapiaci ritkaságok lettek. Tessék csak keresgélni a Petőfi-csarnokban, amíg lehet, Zórád rajzolta diafilmeket! Művelődéstörténeti emléktárgyak lettek belőlük, olyannyira, hogy alkotójuk 90. születésnapján az Örökmozgó Filmmúzeumban diafilmfesztivált rendeztek Zórád Ernő munkáiból.

     A „precíz bohém” – így jellemezték. Valóban precíznek kellett lennie, mert amikor a nyolcvanas évek elején, a Tabán eltüntetésének közeledő ötvenedik évfordulója alkalmából kitört az eltűnt városrész iránti nosztalgia, Zórád sorra rendezte a kiállításait. A mai Teréz körúton egyelőre még meglévő Derkovits-terem adott otthont a szinte évente ismétlődő tárlatainak. A képek azonnal elkeltek, a vevők tolongtak a romolhatatlanul bájos vedutákért. Mi más a nosztalgia, mint egyik legszellemesebb meghatározása szerint: honvágy az időben. Azok is vették az akvarelljeit, majd a szerencsére sokasodó albumait, akik nem is éltek még akkor, akiknek a Tabán csak egy zöldterület Buda szívében. Úgy nézték ezeket a képeket, miként Krúdy-rajongói falták mesterük írásait.

     „A kortárs művészet semmiféle áramlatába nem vagyok képes beilleszkedni” – mondta magáról, de nem is kellett volna, mert csöndes, nemigen méltatott kívülállóként megteremtett egy időtálló életművet. Negyvenvalahány műve itt a falakon és a folyamatos vetítés során megtekinthető több száz rajza, akvarellje, nemcsak Krúdyt és a Tabánt idézi, láthatók itt Jókai, Benedek Elek, Tatay Sándor, Villon és Maupassant illusztrációi, melyek többségét nem láthatták az olvasók a kötetekben, mert a könyvillusztrátori érdekszövetség kizárta őt a soraiból. De hát az idő mindig igazságot tesz.

     A halottak mostanában nemcsak jól írnak, hanem sokat és jól rajzolnak, festenek. Bizonyság erre Zórád Ernő írásos életművének folyamatos megjelenése. Bizonyság erre ez a kiállítás, amely a Zórád Alapítvány és a kArton Galéria jóvoltából került ide, a Petőfi Irodalmi Múzeum falaira, és amely az évforduló alkalmából majd vándorútra indul országszerte, és amely kiállítást most nagy örömmel és szeretettel ajánlok az Önök figyelmébe.

 

KELECSÉNYI LÁSZLÓ